Nagyon unom

Tudjátok miért utáltam annyira ezt a Coca-Cola botrányt? Mert én is majdnem elkezdtem gyűlölni embereket. És mert rájöttem a borzalmas igazságra: nagyon unom ezt az egészet.

Figyelem!

Ad1: A következő szöveg durva szavakat tartalmaz. Mert nagyon unom.

Ad2: Ezt a Drámakirályt még Sziget Fesztivál előtt írtam, ám végül a teendők miatt nem publikáltam. Azóta a Coca-Cola botrány lement, de az írás megmaradt. Utólag megmutatom mit éreztem és mit gondoltam.

Unom, hogy mikor nagy ritkán ebben az országban történik valami jó, azonnal magyarázkodni kell miatta. Azonnal el kell rontani. Azonnal meg kell benne látni a rosszat. Azonnal keresésbe kell fogni. Mit kritizáljunk? Hol a hiba? Mibe lehet belekötni?

Vay Blankához hasonlóan unom, hogy el kell magyaráznom azt, hogy miközben a kormánypárt tagjai – ergó azok a heteró fehér családos férfiak és nők, akik döntenek az életemről és a jövőmről –, kutyaszarnak titulálhatnak, pedofilnak nevezhetnek, én még néhány plakátnak sem örülhetek, amik azt merik mondani: elfogadlak.

Unom, hogy azok, akiknek ehhez semmi, de semmi köze nincsen, nem tudnak emellett elmenni az ügy mellett és muszáj valami összeesküvést szőniük. Utálom, hogy marketingben dolgozó emberként én vagyok a hülye, én vagyok a naiv, és hogy néhányan úgy gondolják, nekem kell elmagyarázni, hogy a Coca-Cola egy multicég, aki jól kihasznál engem. Unom, hogy el kell nekik mondanom, hogy örüljenek annak, hogy nem értik, hogy miért jó ez a kihasználtság. Hogy miért ad valami abszurd örömöt. Valami abszurd felszabadulást.

Unom, hogy tízmillió marketinges országa vagyunk, akiknek az egészből az jön le, hogy balfaszok a modellek, mert nem kaptak pénzt a modellkedésért. Utálom, hogy el kell magyaráznom, mi az a jó ügy. Mi az, hogy ki kell állni magadért. Hogy miért jó ez. Hogy miért fontos képviselni egy kisebbséget, ami el van nyomva. Hogy miért fontos ez. Hogy miért fontosabb ez, mint a pénz.

Unom, hogy nekem kell emberek nyugtatnom, hogy örüljenek neki, hogy nem tudják milyen elnyomottnak lenni. Unom, hogy míg nekem az egész életem egy küzdelem, harc, háború, mégis arra törekszem, hogy ne bántsak soha senkit. Míg az, aki nem tudja milyen az, amikor elemi valójában nem fogadják el azok, akiknek nincs is hatással az életükre, pont az kezdi el kritizálni ezeket plakátokat. Amivel engem bánt.

Három plakátot. Erről szól a diksurzus. Három. Plakát.

Nem értem. Nem értem, hogy nem azért támadják ezek az emberek ezeket a plakátokat, mert homofóbók. Hanem azért, mert mindenképpen látni kell valamiben a rosszat. Mert mindenképpen azt kell látni ebben az egészben, hogy ez csak egy reklám. Unom, hogy ezek az emberek, akiknek semmi baja a melegekkel, nem tudnak elmenni ezek mellett a plakátok mellett, hanem mindenképpen be kell mocskolniuk valami cinikus szarral.

Semmi bajom azzal, ha az embereknek vannak meglátásaik. Véleményük. De unom, hogy néhány ember nem tudja azt mondani, hogy ez a téma most nem a benne lévő esetleges hibákról kell, hogy szóljon, hanem a teljes, full képről. És ezt nem ismerik fel. És nem tudják legalább egy kicsit befogni a szájukat. És mégegyszer: elmenni a plakátok mellett és azt mondani: jól van, örüljenek kicsit a buzik.

És unom, hogy nekem, aki igazán érti ezt, akiért igazán szól ez az egész, akinek valós élményei, emlékei, tapasztalatai és érzelmei vannak az ügy iránt, az magyarázhatja a bizonyítványát. Nem mintha lenne értelme. Mert ebben az országban mindenki okosabb a másiknál. Akkor is, ha már tudja, hogy nem neki van igaza.

Utálom, hogy azt érzem, hogy ezek az emberek a kényelmes jogaikba belesüllyedve oktatnak ki engem valamiről, amihez nem értenek, mert nem tapasztalták. Utálom, hogy ezért már-már gyűlölöm őket. A jogaikat. A szerencséjüket, hogy nem buzik. Hogy nem értik. És hogy mégis lovagolnak rajta, hogy de, ez rossz, ez csakazért is rossz, mert nem hallgatnak meg senkit, mert nem elegek az észérvek, mert ők az igazak, az igazmondók, akik úgyis mindig döntenek.

És én nem akarom ezt a gyűlöletet magamban. 

Unom a nyugdíjas kommentelőket, akiknek most a fő ellenségeik a buzik és egy márka, holott még életükben nem beszélgettek melegekkel a melegségről, még életükben nem gondoltak bele az egyenlőségbe. És ez nem az ő hibájuk. Náluk ez nem volt téma. Nem volt kérdés. Más rendszer, persze. Más kor, persze. Más generáció, persze. De akkor nem lehetne csendbe maradni? Nem lehetne egy olyan döntést hozni, hogy nem gyűlölök? Hogy nem utálok valamit, amit nem ismerek? Utálom, hogy benyelnek egy egész népmesét egy gonosz ősz bácsiról, aki tönkreteszi Magyarországot, és emellett ugyanúgy nyelik be azt, hogy egy kurva üdítős plakáttól a gyerekek buzik lesznek meg leszbikusok. Unom, hogy nem gondolkodnak. Kurvára unom, hogy itt tartunk még mindig.

Unom, hogy nézve a kommenteket, ebben az országban mennyien nem gondolkodnak, csak ész nélkül gyűlölnek, gyűlölnek, gyűlölnek. És utálom, hogy emiatt én is tudnék gyűlölni, tudnám azt mondani, hogy minden ilyen meg olyan meg amolyan ember. Pedig nem akarom. De az erőszak erőszakot szül. A gyűlölet gyűlöletet. És én annyira ki akarok maradni ebből az undorító körből.

Unom és fáradt vagyok. Unom, hogy 2019-ben három plakát forradalmat indít a hazámban, aminek büszke vagyok a kultúrájára, a zenéjére, irodalmára, a történelmére. Unom, hogy közel vagyok a gyűlölethez. Unom, és félek. Mert fáradtnak érzem magam. De nem lehetek fáradt, mert akkor ők nyernek.

Unom, hogy az emberek gúnyolódnak azokon, akik a napokban fogtak egy Coca-Cola dobozt és lefotózták magukat. Unom, hogy nem értik, hogy ez nem arról szól, hogy szaros 120 Ft-ért vettek két és fél deciliter Coca-Colát, amit nem érez meg egy világvállalat, hanem arról, hogy valaki, valamilyen szinten kiállt értük, majd az a valaki meg lett támadva, és most végre összefog ez a közösség. Nem a márkáért. Hanem saját magért. És azt mondja: nem, nem, nem, ezt a támogatást most megtartjuk magunknak. Még ha 120, 250 vagy 500 Ft-ba is kerül. Mert nem ez a lényeg. Ez már rég nem a Coca-Coláról szól. Sőt, ez sose egy üdítőről szólt. Ebben az országban nem.

De! Örülök, hogy ennyien fogtak a napokban Coca-Colát. Hogy keresték a Szigeten. Örülök, hogy ennyien értették meg, hogy ez most a közösségről szól, még ha valóban borzalmasan össze is lehet keverni egy kapitalista húzással.

Szóval van még minek örülni. A magyar LMBTQ társadalom ugyanis jól vizsgázott.

Bántsatok még minket. Lehet, hogy fáradtak vagyunk. Lehet, hogy unjuk.

De egyre jobban fogunk küzdeni.

Tetszett az írás? Akkor szégyentelenül megkérlek, hogy kövess Instagramon! Felhasználónév: @kanicsar 

About the author

Újságíró
Publicista
Aktivista
Drámakirály

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük